A promóció itt csak most, 2012. novemberében kezdődött, de reméljük, hogy jön még jópár írás, és azok is legalább annyira szeretni fogják a lemezt, mint az alábbiak. Grazie!

Kovács: A lemezindító rock n’roll sláger. A szám alapját én hoztam, de Ádi (Fellegi) alaposan belekavart, és tagadhatatlanul sokkal jobb lett így, mint az eredeti elképzelés volt. A zenén a Motörhead, Billy Idol és a Pink Floyd hatása egyaránt érződik, a fő szólót David Gilmourtól loptam, bár ezt soha nem fogom bevallani nyilvánosan. Eredetileg ez lett volna az egyetlen szóló a dalban, de a többiek kiköveteltek még hármat, amiket viszont teljes mértékben improvizáltam a stúdióban, a végén pedig beleordítok a hangszedőbe, csak úgy viccből.

Vörös: Lemezindító sláger ide vagy oda, az egész anyag ismeretében egy darabig még azon is gondolkodtunk (én legalábbis biztosan), hogy egyáltalán felkerüljön-e az albumra, annyira kilógott első hallásra. Aztán végül abban maradtunk, hogy kit érdekel, sőt, ha már lúd, legyen kövér: nyissunk ezzel! A stúdiózás szempontjából a Cleaver különben azért maradt különösen emlékezetes, mert ennek az (értelemszerűen a zenei részek felvétele után történő) éneklésekor találkozott Fellegi Ádám és Nedoluha György először, teljesen véletlenül. Ádi bent ült a stúdióban, hallgatta, hogy mit csinálok, Nedo pedig munkából hazafelé menet beugrott csak úgy köszönni. Meglepett tekintettel egymásra néztek: „te vagy a dobos?” „Igen, te meg a basszusgitáros, ugye?” „Aha. Jókat játszottál, egyébként hello.” „Köszi, te is, örülök, hogy megismerkedtünk!”

Kovács: Tomika hozta az alapriffet, amit aztán Fellegivel közösen formáltunk dallá. Ádám írta a verze riffjét, a refrént, én meg a középrészbe és a dalszerkezetbe rondítottam bele. Igazán jó kis darab, élmény játszani koncerten – nekünk legalábbis. A szólót kivételesen előre megírtam, de a stúdióban kiderült, hogy sajnos nem jó, ezért újat kellett improvizálni. A lemezen az első próbálkozás hallható. Szabikával (Szűcs Szabolcs hangmérnök) csóváltuk a fejünket, amikor visszahallgattuk, hogy ekkora baromságot még a világ nem látott, de aztán ez maradt, mert a zenekarnak megtetszett.

Vörös: Amikor Ádi először megnézte a szöveget, megrökönyödve kérdezte: „mi ez, megtértél, vagy mi van?”, aztán gyorsan tisztáztuk, hogy a „Sweet Jesus lead me on” nyitósor nem azt jelenti, hogy édes Jézus vezess, hanem, hogy vezess félre. Ettől függetlenül a szöveg se pro, se kontra nem vallási témájú (abban azt hiszem nem a mi feladatunk állást foglalni), sokkal inkább szól például saját magunkról, akik a lelkünket is eladjuk tíz Facebook-lájkért, mert azt hisszük, hogy a népszerűség érték. Zenészek, színészek, bohócok, politikusok és egyéb küldetéstudatos paprikajancsik – ott leszünk a végén mind a jól megérdemelt helyünkön. Sehol.

Kovács: Ez az egyetlen dal, amiben van olyan téma, ami eredetileg nem a Superbuttnak készült. A Devil intróját egy Watch My Dying-demóból mentettem át meglehetősen átdolgozva, de mivel nekik anno meg sem lett mutatva, tiszta a lelkiismeretem. A dalban a Haunted és a Morbid Angel világát szerettem volna ötvözni, ez számos vélemény alapján sikerült is. A szólóban egyszerre idéződik meg Trey Azagthoth és Erik Rutan játéka, inkább kevesebb, mint több sikerrel, sajnos nem volt elég pénzem a gyakorlásra. A vokálokat és a hörgést ebben a számban kizárólag Fellegi intézte, ugyanis én egy családi vacsoráról érkeztem a stúdióba kissé kapatosan, és szégyenszemre elaludtam a fotelban.

Vörös: Ádi meg közben halálra szívatott vele, hogy a refrén előtti felvezetés sorait (azt, hogy To die for nothing, cuts through the bone... stb.) ne egyre kezdjem, ahogy érezném, hanem háromra, hétre, huszonkilencre, akárhányra, mert úgy érdekesebb. Az a szörnyű, hogy igaza lett.

Kovács: Ennek a dalnak az alapját Szentpéteri művész úrtól kaptuk ajándékba. Zsolt (korábbi Superbutt-gitáros) átküldött nekünk egy lemeznyi demót azzal, hogy ha valamelyiket van kedvünk megcsinálni, akkor ne habozzunk. Ez volt az, ami elsőre megtetszett mindenkinek, de Ádámmal azért eléggé belepiszkáltunk az eredetibe. A refrént és a középrészt megtartottuk, a többit viszont mi tettük hozzá. A vámpíros tematikán felbuzdulva csempésztem némi templomi orgonát is a dalba, de szerencsére a többiek ezt csak a keverésnél hallották, amikor már nem tudtak mit csinálni. Talán a legspontánabb tétel az egész lemezen. Bárcsak minden ilyen könnyen ment volna!

Vörös: Azt már sokszor elmeséltük, hogy a Natasha szövegét egy Budapesten élő amerikai tanár és író barátunk, Ken Derby írta, az apropója pedig Ken remélhetőleg valamikor hamarosan megjelenő új könyve, amiben a főszereplő vámpírlány egy jelenetben még egy Superbutt-koncertre is lekeveredik az A38-ra.

Kovács: Na igen, Norvégia jeges lehelete, ahogy Szabika aposztrofálta. Becsapós dal, mert elég rock n’ rollosan kezdődik, azonban a végére átlényegül valami teljesen mássá. A hangszerelés az egyik legösszetettebb, amit valaha csináltam, a dal végén három szólam gitár van duplán van feljátszva, amire még feltettem vagy 4-5 sávot e-bow-val is. Az őskáoszt végül egy akusztikus gitárra és szintetizátorra írt outro oldja fel. A dalban két szóló is található, az első meg lett írva, a második teljesen improvizáció, döntse el mindenki, melyik tetszik jobban!

Vörös: Miután a felvételek össze-vissza zajlottak mindenfelé, ezt a számot például Berlinben énekeltem fel, a háttérben pedig vokálozik rajta Mirco Hildmann hangmérnök, aki különben a Guano Apes-turnékon kisegítő gitáros is mostanában. Amikor először odaálltam a mikrofonhoz, kicsit meg voltam illetődve, hogy egy feltehetően jó énekesekhez szokott német profi mit szól majd az óbégatáshoz, amit művelek, de a profi attól profi, hogy elhiteti a hülyével, hogy jól csinálja, és a hülye onnantól legalább felszabadultan óbégat. Magyarul: jó volt vele dolgozni.

http://www.last.fm/music/Superbutt/_/Out+Of+Reach

Kovács: Eredetileg nemzetközi rock n’rollnak készült, mert a dal alapjait a soproni Volt fesztiválon, illetve kicsit később egy müncheni koncert előtt raktam össze, de aztán jött Ádám, és újraírtuk az egészet. Végül húzós, néha kicsit pozőr metálszám lett belőle, Ádi énekel is benne sokat, mert ő az ilyeneket szereti. A szólót Michael Dennertől (ex-Mercyful Fate) loptam, de ezt úgysem fogja neki elhinni senki, ha panaszkodna.

Vörös: Brucker Bence hangmérnöknek ez a kedvenc száma a lemezen. Brucker Bence a magyar topstúdió Supersize-ban dolgozik, ő keverte a B korongon hallható három feldolgozást, és koncertekre is sokszor ő jön velünk. Brucker Bence egyébként még csak huszonegy éves, úgyhogy valószínűleg jobban képben van mostani zenékből, szóval örüljünk neki, ha Brucker Bence azt mondja: milyen jó modern benne az ének. Igaz, nem tudom pontosan melyik dallamra gondol, de akármelyikre is, azt biztos Ádi erőltette ki. Csókóljuk a kezét.

Kovács: Ez volt az első szám, ami elkészült a lemezhez, még Zolikával (Prepelicza Zoltán korábbi basszusgitáros) és Makkossal (Makai László korábbi dobos) raktuk össze Debrecenben, ahová elmentünk pár napra próbálni, hogy majd a világtól elzárva csak a zeneírással fogunk foglalkozni. (Természetesen nem így lett.) A dal a lemez rockosabb oldalát erősíti, egy Helmet-hatású riffel és egy Slayeres középrésszel, a refrénjében Zolika bársonyos tenorja is szerepet kap. Ebben is lett volna szóló, de a szemét Fellegi miatt végül lemaradt, mert állítása szerint elrontotta volna a breakdownt. Hát, ez van.

Vörös: One more hit and we break through the wall / one more punch and my hand fits through the hole... Mint a majom, aki benyúl az odúba megragadni a finom gyümölcsöt, aztán az ökölbe szorított kezét már nem tudja kihúzni a nyíláson és csak rángatja, rángatja. Mi is így lehetünk valahogy ezzel, de nem baj, csináljuk. Sose lesz vége.

Kovács: Ennek a dalnak is Tomika hozta az alapját, amit aztán Fellegivel közösen jól elrontottunk, beletéve egy At The Gates-es intrót és egy gorefestes középrészt. Végig 6/8-ban van, ezért is lett a címe Evil Blues. Eredetileg volt benne ritmusváltás, de úgy nagyon nem állt össze a kép, így kényszerűségből meggyőztük magunkat, hogy a kevesebb néha több, azóta is ezzel nyugtatgatjuk a lelkiismeretünket. A szólóban Michael Amott szellemét próbáltam megidézni, a wah-pedál végülis hasonlít.

Vörös: A „look how the half eyed is leading the blind” sort sikerült elsőre úgy felénekelnem, mintha egy északír pap prédikációja lenne (de emlékeztetett John Cleese Monty Python-os magyar turistás jelenetének intonációjára is), úgyhogy szegény Szabikát másnap az éjszaka közepén rángattam ki az ágyból, hogy ezt még cseréljük ki. Aztán rájöttem, hogy a half eyed valójában eleve is hülyeség, mert a félszemű, amit mondani akartam, valószínűleg inkább one eyed lenne korrektül angolul, de akkor már inkább hagytam, és ha valaki megkérdezné, majd azt mondom, hogy ez költészet és kuss.

Kovács: Ez a dal az elsők között született, és nem is akarta mindenki feltenni a lemezre. Szerencsére nem így döntöttünk, mert a visszajelzések alapján nagyon sokan szeretik, és koncerten is nagyot üt. Ha elég figyelmesen hallgatjuk, egyaránt felfedezhető benne a Soundgarden és az Akela hatása is, de azt nem árulom el, hogy melyik gitártémát honnan loptam. Azt azért el kell mondanom még, hogy szerintem Pavelka Gyuszi az ország egyik legalulértékeltebb szólógitárosa.

Vörös: Amikor Attila először elolvasta a szöveget, azonnal azt kérdezte, hogy „ezt valakinek írtad, ugye?” Igen. De akiknek szól, azok úgysem fogják soha elolvasni. Mindegy, ilyen az élet.

Kovács: Meglepő utólag, de az eddig hallott vélemények szerint ez a lemez slágere. Pedig minden, csak nem sláger, eleve majdnem hat perc hosszú. Alapvetően olyan hangulatot szerettem volna elérni, mintha a Celtic Frost jammelne a Pink Floyddal, ez valószínűleg azért lehet, mert amikor írtam, sokat hallgattam a Monotheist és a Wish You Were Here albumokat. A szólót ismét David Gilmourtól loptam, de itt érezhető a gorefestes Boudewijn Bonebakker, illetve a szóló utáni hörgős részben Jan-Chris de Koijer hatása is. A levezetésben ismét feltűnik az e-bow, elég speciális technikával – üres húrokat gerjesztettem, miközben rángattam a tremolókart és tapostam a wah-pedált. Művészet!

Vörös: Na, erről a számról órákig tudnék beszélni, de most inkább nem kezdem el, majd egyszer írunk hozzá egy könyvet. De egyébként tényleg az egyik legjobb dal a pályafutásunkban, mindent összevetve.

Kovács: A magyar lemez négy dala nagyon spontán módon állt össze, általában az volt a forgatókönyv, hogy lementem egy dalvázlattal, és Ádámmal közösen kidolgoztuk a szerkezetet. Ebben a számban lett volna egy metalcore-os breakdown, vagy mifene, de szerencsére a stúdióban rájöttünk, hogy nem jó az úgy, és inkább átírtuk. A verzék alatt egy Moog Taurus pedálokat imitáló szintiszólam is helyett kapott, amit a régi Genesis miatt volt muszáj beletenni.

Vörös: Aki szeret repülni, és egyfolytában a fapados légitársaságok akcióit bújja, az Norbert, a Superbutt legrégebbi tagja (turnémenedzselés, színpadi fény stb.), aki pedig a „de hát uram, látom az eget!”, illetve „nézze, uram, ömlik a baj” (eredetiben szar) mondatokat hallotta, az Ádi. Ő ugyanis civilben a MÁV karbantartási részlegénél diszpécserkedik, és a felháborodott állomásfőnökök neki jelentik, ha csőtörés van, vagy elvitte a vihar a fejük fölül a tetőt. Így lesz a hétköznapok profán helyzeteiből emelkedett dalszöveg.

Kovács: Na, ezt kifejezetten utáltam, amikor összeraktuk, lusta, stoner-szarnak tartottam, de végül megbékéltem vele, sőt, kifejezetten megszerettem, miután rájöttem, hogy a kezdőtéma vége kicsit hasonlít egy Emperor-számra. Nagyon spontán dal, nincs benne túlbonyolítva semmi, hacsak nem a verze riffje, ahol Dave Mustaine-t megszégyenítő csavar van az üres húron pengetett H hangra épülő ritmusgitárban. Ebben a dalban is van szinti a szóló alatt, de nem lehet hallani, mert annyira kemények vagyunk.

Vörös: Az első magyar nyelvű szöveg, ami 2007, a Szájon át EP óta készült. Lehet, hogy egy kicsit még döcögős is ezért, de nagyon élveztem, mert a magyar nyelvű dalok mindig kapnak egy plusz értelmezési réteget a szöveg miatt. Hiába tudunk bármilyen jól is angolul, az anyanyelv akkor is más, már csak a közös kulturális háttér miatt is, ami idegen nyelven nincs meg. Mindig azt szoktam példának hozni, hogy ha egy magyar szövegben mondasz egy olyat, mint pl. Túró Rudi, akkor mindenki érti, hogy miről beszélsz, ugyanezt angolul már nem teheted meg, mert fogalmad sincs, hogy mi az angol vagy amerikai hétköznapok kedvenc helyi csemegéje. Vagy ha neked véletlenül van is, a közönséged 99%-ának már biztos nem lesz, és innentől el is dobhatod a Túró Rudira felépített, elsöprő erejű metaforádat. Na, de a lényeg, hogy a Szikra volt az első magyar szöveg, és jó volt visszacsöppenni vele az anyanyelvbe.

Kovács: A Superbutt Slayer-száma! Ez a dal gyakorlatilag teljesen improvizatív módon született meg a próbateremben, már fogalmam sincs, melyik téma volt a kiindulópont, talán a refrén. Nagyon vicces nóta, hiszen a slayeres elemek mellett a refrénben található My Dying Bride-hatású harmóniamenet, illetve a kiállás előtti részben egy meglehetősen Cannibal Corpse-os téma is, amit élőben valószínűleg sosem fogunk pontosan eljátszani. Az már egy másik kérdés, hogy kik azok, akik bármikor is gondolták volna, hogy a Superbutt ilyen zenekarokra hivatkozik egyszer.

Vörös: azt hiszem, ez a kedvencem a dupla album 17 dala közül. Murphy törvénye, hogy soha nem játszottuk még élőben, pedig biztosan nagyon élvezném. De majd kierőszakolom, hogy kerüljön be a programba.

Kovács: A szám Ádi megjegyzése után kapta a címét, mivel elmondása szerint a feljátszás során túlütötte, azaz túl sokat figurázott benne, de ez egyáltalán nem okozott problémát, ilyen alapon a Suffocation minden dala viselhetné ezt a címet. A refrén dallama az első témák között, még 2009-ben született meg, de a megvalósítás nem volt egyszerű. Létezik ebből a dalból egy full akusztikus „chill-out” verzió is, de nem akartunk MR2 Petőfire szánt slágert tenni a lemezre, úgyhogy végül felturbóztuk, ez lett belőle. Érdemes meghallgatni a Nader Sadek zenekart idéző darálásokat benne, valamint a kiállást, ami szintén hangszerelési agyrém, de végül sikerült lenyomni a zenekar torkán. A dalban a női éneket Kratochwill Petrának köszönhetjük, remélem nem ez volt az utolsó alkalom, hogy együtt dolgoztunk.

Vörös: Ha járnál jégkorongmeccsekre, akkor persze tudnád, hogy a túlütés egy hokis szabálytalanság neve is volt régen (akkor fújják be, ha valaki a védekező harmadból az ellenkező alapvonal mögé üti a korongot, és manapság tilos felszabadításnak hívják) ezért jött nekem kapóra. Mert hát az első lemezünk címe is a legjobb sportból érkezett: a 2 Minutes For Roughing azt jelenti, hogy durva játékért kettő perc(es kisbüntetés). Szóval, én az ilyeneket szeretem, aztán hogy a cím által inspirált konkrét szövegnek már semmi köze nincs a hokihoz vagy a sporthoz általában, az más lapra tartozik. Különben is tökmindegy, úgyse érdekel senkit, nem?

A deluxe kiadás az egycédés modell kibővített verziója, értelemszerűen szintén Jeli András munkája. Az elsősorban Magyarországon forgalomba került változat két pluszcsontváza valószínűleg szarvastól vagy őztől illetve lótól származik, de ebben nem vagyunk egészen biztosak. A "2 CDs Double Deluxe Edition" jelzés a jobb felső sarokban a celofánborításra ragasztott matrica, így ez csak bontatlan állapotban látható. Kattintás a teljes méretű képekhez!

A Music For Animals-éra legfigyelemreméltóbb kritikáját itt találtuk, a Mariosmetalmania.com oldalon. Idézzük: "Well, about Music For Animals, it features ten songs. And to be honest, there isn't any song, which really impresses me. Okay, the members play their instruments well, but it's mainly the vocals of Andras Voros which really annoys me. It really hurts my ears, hearing him sing. Maybe there are metalheads who will like this band, well I don't. After two times listening I had enough of it. Luckily I got better albums from Mario to review. So, next album, because to me Music For Animals is just a waste of time." Minden szava aranyat ér, és még lehet, hogy igaza is van. Ezt leszámítva rendben vagyunk, bár az írások nagyobb része hollandul vagy franciául van, azaz sokat nem értünk belőle, de ahol van pont, ott általában jó, úgyhogy reméljük a szavak is kedvesek. Az alábbiakban összegyűjtöttünk mindent, amiről tudunk, ha valaki beleütközik olyanba, amit itt nem lát, kommenteljen, vagy tudassa velünk bárhogy.

A borító Jeli András munkája. Koponya, csont. A Music For Animals külföldi kiadása egycédés digipack, a csontvázak pedig malactól (első külső borító/B1), kengurutól (hátsó külső/B4), kecskétől (belső bal/B2) és azonosítatlan madártól (CD-tartó alatt/B3) származnak. Kattintás a teljes méretű képekhez!

Rengeteg van. Annyi, hogy nem is tettük fel mindet egyszerre. Az értékelés a nagyon jótól az átlagosig terjed, de nagy többségében jó, szóval nem panaszkodunk. A kedvenc idézetünk a Metal Hammerből a "heavy metal, ahogy a nagykönyvben meg van írva" (Das ist Heavy Metal wie er im Bilderbuch steht) és a Legacyból a "zenekar nemzetközi formátumához nem férhet kétség" (Das internationale Format der Gruppe ist unbestritten). "Chapeu, liebe Ungaren!" - mondja a Mega Metal.de, a legnagyobb német metáloldal, a Metal.de pedig azt írja, hogy a Music For Animals "sok erős dalával szívből ajánlott mindenkinek, aki bírja a modern metált". Reméljük jól értettük, köszönjük és örülünk, ha jön még sok ilyen.

Mitagadás, itt nem olyan könnyű eligazodnunk. Úgy tűnik, pontokat nem nagyon adnak arrafelé, mi viszont annyit tudunk franciául, amennyit. Szóval, leginkább csak találgatunk. Amit ki tuduk silabizálni, azok alaján nincs baj a kritikákkal, és találtunk szép mondatokat is, mint például: "du plaisir garanti", "un album suprenant donc" vagy "Superbutt est pour moi un putain d'outsider de luxe". Ugye? Kompenzálandó azonban, hogy alig értjük az alábbiakat, kaptunk rádiós játszási listákat is, azokat is betettük alulra, miután összegyűjtöttük azokat az írásokat, amikről tudunk. Ha valaki beleütközik olyanba, amit itt nem lát, kommenteljen, vagy tudassa velünk bárhogy!

Metalblaze, Whiplasher, Earshot, danke schön! Ausztriával kapcsolatban soha nem tudjuk eldönteni, vajon él-e még bennük a kicsit lenéző "szegény rokon"-hozzáállás a magyarokkal kapcsolatban, de úgy tűnik, szerencsére nem. Persze, egy kis gulaschozás felbukkan itt-ott, sőt, valahol (a Planet.tt-nél konkrétan) olyat is olvasni, hogy "ezek a srácok egy tál levesért és egy sörért még mindig felszántják a színpadot bárhol", de ezt vegyük dicséretnek inkább, szerintünk annak szánták, még ha a megfogalmazás kicsit szerencsétlen is. Egyedül a Stormbringer.at az, aki jobban szerette a régebbi, kevésbé kemény anyagokat, de sebaj, ezek szerint már ismerték a korábbi lemezeket, az előzőt legalábbis biztosan. Az alábbiakban összegyűjtöttük azokat az írásokat, amikről tudunk, ha valaki beleütközik olyanba, amit itt nem lát, kommenteljen, vagy tudassa velünk bárhogy.

'Hungary have a bunch of new heroes here' - írta az angol Metal Hammer, és 7/8 csillaggal jutalmazta a Music For Animalst. Kellemes meglepetés. Mindenki persze nem volt ennyire lelkes, a Kerrang például három K betűt adott (ötből talán?), és azt mondják, kiszámítható a zene a korábbiakhoz képest. A Rock Sound szerint öt pont jár (hogy mennyiből, azt nem tudjuk), a Powerplaynek viszont megint lehet örülni, 7/8 pont és nagyon kedves szavak. A netes kritikák átlaga 8/10, és itt tulajdonképpen eddig nagyjából mindenki szerette az anyagot. Köszönjük, örülünk neki. Az alábbiakban összegyűjtöttük azokat az írásokat, amikről tudunk, ha valaki beleütközik olyanba, amit itt nem lát, kommenteljen, vagy tudassa velünk bárhogy.